heti Az utca gyerekeivel [11.23] Az Alkotmány [10.08] Ki kit védelmez [08.04] Számok és/vagy tények [07.21] A admin. mammutja [06.15] A kritika normalitása [05.25] Az állami rablás [05.17] "keresztény" szocializmus [05.09] A szólásszabadság [04.21] A hatalom köre [04.16] Az újraelosztás [04.05] Korrupcióelleni [03.22] CNSAS [03.15] Munkatörvénykönyv [03.10] Egészség [03.03] alkalmi Kié a mi Romániánk? [05.31] A diplomácia ... [04.30] Iraki háború [03.25]

2003.03.03

Az Egészségügyi rendszer újraélesztése

Az európaiak közül a románoknak a legkisebb az életreményük illetve nekik vannak a legmagasabb gyermek- és anyahalandósági átlagaik. Továbbá, egyes járványos betegségek elterjedése hasonló az alulfejlett országokhoz. Minden év kezdetén az Egészségügyi rendszer megbénul, amíg lezárulnak a döntéshozó tényezők és az egészségügyi szállítók közötti tárgyalások. A romániai Egészségügyi rendszer legnagyobb hiányossága azonban az, hogy senki nem tudja, hogy mire számíthat a rendszer részéről. Általában szerencse kérdése, hogy az ember kompenzált gyógyszereket kapjon, hogy egy jó orvoshoz vagy egy jobban felszerelt rendelőbe kerüljön. Egyes adófizetők többet fizetnek, mások kevesebbet, és rendszerint azok élvezik a legkevésbbé a közegészségügyi rendszer szolgáltatásait, akik többet fizetnek.

Mindezek nem megszokott működési rendellenességek, amelyek bármilyen rendszerben jelentkezhetnek, hanem egy súlyos krízis szimptómái.

A romániai Egészségügyi rendszer csakis rosszul működhet, ugyanis rosszul van megtervezve. Egy anakronisztikus, állandóan foltozgatott rendszer, amelynek hiába rója fel az egészségügyi minisztérium folyamatosan ,hogy nem működik hatékonyan és hatalmas összegeket áldoz fel szerény eredményekre. Mindez nagyon is igaz lehet, de azok a politikusok a felelősök, akiknek nincs bátorságuk a rendszert megreformálni és működőképessé alakítani. Bartos miniszterasszony megoldása, hogy egy ezredest iktasson be a minisztériumba, aki a "fegyelmet" erősítse, egy kétségbeeesett intézkedés, amely csak a rendszer merevségét fogja fokozni illetve hatékonyságát még jobban csökkenteni. Ez az egészségügyben történő dolgokért való felelősségvállalás krónikus hiányának szimptómája: az egészségügy számára összegyűjtött pénzek más helyre kerüléséért, az elpazarolt pénzösszegekért, azokért az összegekért, amelyeket az orvosok nem tudnak elkölteni, ugyanis a gazdasági év véget ért, illetve az egészségügyi szolgáltatók és az állam közötti illetve az állam és a biztosítottak közötti szerződések teljesen konfúz jellegéért.

A megoldások csakis radikálisak lehetnek, és az elvi szintet túl kell lépjék; elsősorban, sokkal több pragmatizmusra van szükség. Ez a rendszer célkitűzéseit különböző időhorizontokon kell megvalósítsa, ezért a célok a folyamatban résztvevők számára világosak kell legyenek. Pontosan meg kell határozni a minimális szolgáltatási csomagot, továbbá, a teljesen és részben ingyenes szolgáltatásokat, amelyeket minden állampolgár élvezhet. Jelenleg nemcsak, hogy nem létezik egy korreláció a hozzájárulás mértéke és az ezért nyújtott szolgáltatások között, -a piaci kritérium tehát nem működik-, de a szociális kritérium is, amelynek szükségszeruen szabályoznia kell a piaci kritériumot, értelmetlenül működik, ugyanis az ingyenesség sokszor csak a jövedelem szintjét követi. A rendszer csak akkor válhat hatékonyabbá, ha nagyobb súlyt ad majd a magánegészségügyi szolgáltatóknak, nemcsak egy luxust jelentő szegmensként, hanem magángazdasági ügynökökként, akik az államiaknál jobban tudják kezelni ugyanazokat a pénzalapokat, legyenek azok kizárólagosan költségvetési, vegyes, vagy teljesen magánjellegű pénzalapok.

Az Egészségügy vezetőinek, de egészében véve, a kormány felelősséghiányát is nyilvánvalóan tükrözi az, hogy az Egészségügy számára összegyűjtött hatalmas összegeket munkanélküli segélyekként vagy nyugdíjakként használják fel, a munkanélküli segélyeknek szánt összegeket pedig közköltségi segítségként stb. Mindezt azért, mert senkinek nincs bátorsága, hogy visszaszerezze az állami vállalatok vagy a hatalommal társult "államkapitalisták" tartozásait. Egy kupacra dobnak mindent, konfúz zsibbadtságban, és senki nem vállalja fel azt a szerepet, hogy a mi érdekünkben döntsön, akik minden hónapban fizetjük a nem létező szolgáltatásokat. Ahhoz, hogy az Egészségügy egy olyan állam színvonalán muködjön, amely EU-s csatlakozást tervez, szükséges, hogy az e célból összegyujtött hozzájárulások az utolsó lejig megtérüljenek a biztosítottaknak minőségi, és arányosan elosztott egészségügyi szolgáltatások formájában.

Hatalmas, az Egészségügy számára összegyujtött összegek hevernek az Államkincstárban mivel nem létezik egy rugalmas elosztási rendszer számukra, és az attól való félelem miatt, hogy ezeket az összegeket önös megfontolások alapján költik majd el. Viszont, ha az Egészségügy különböző szintjeinek és részlegeinek orvosai átlépik költségvetésüket, a megoldás nem a finanszírozás leállítása, amely olyan groteszk helyzeteket idéz elő, amelyekben a betegek maguk hoznak gyógyszereket vagy akár fát otthonról, vagy igyekszenek a hónap első napjaiban "megbetegedni", mielőtt a családi orvosoknak kimerül a költségvetésük. A pénzek hatékonyabb elköltésének megoldása, amely kiiktatná a finanszírozási szinkópákat, egy hatékonyabb menedzsment kialakítása az Egészségügyben, a kórházak és a családi orvosok rendelőinek szintjén. Hogy lehetnek ezek az intézmények hatékonyak, ha a kezelt vagy beutalt betegek számától függően kapnak pénzügyi támogatást? A családi orvosok arra fognak törekedni, hogy minél több beteget gyujtsenek össze, a kórházi orvosok pedig szociális eseteket fognak beutalni; elsődleges lesz a mennyiség, és az egészségügyi szolgáltatások minősége második helyre kerül. A menedzsment minőségét nemcsak a versenyzés mechanizmusa javíthatja, hanem az állami egészségügyi hálózatban maradó menedzserek teljesítményének stimulálása is.

A konkrét, pontokra lebontott megoldások maguktól jönnek, ha sikerül meghatároznunk az Egészségügyi rendszer működésének alapelveit. Ezeknek az elveknek egyrészt morális jellegueknek kell lenniük. Például, nem fogadhatjuk el azokat a súlyos, erkölcstelen diszkriminációkat, amelyeket az Állami Szállítási Vállalat és a Rendőrség Egészségügyi Biztosítói példáznak. Ezek az intézmények az alkalmazottak hozzájárulásai mellett kormáyszubvenciókat is élveznek. Másrészt, ezeknek az elveknek pragmatikusaknak kell lenniük, máskülönben, bármennyi pénzt kapna az Egészségügy, ezeket az összegeket nem tudná hatékonyan felhasználni. A betegnek lehetőséget kell adni arra, hogy választhasson az egészségügyi szolgáltatók között, ugyanis, csak ilyen megfontolásból kiindulva lehet egy performáns menedzsmentet kialakítani, és a betegnek ez a választási és döntési lehetősége az egészségére szánt költségére kell alapozódjon. A morális és pragmatikus elvek között kompromisszumot kell kötni, az egészségügy kérdésével kapcsolatban levő összes szereplő konszenzusa alapján, a politikusoktól kezdve a betegekig. Csak így lehet megfékezni az általánossá váló menekülést a felelősség elől, amely súlyosan érinti a romániai egészségügyi rendszert.