Nem minden mindennapos és megszokott dolog minősül normálisnak. Vannak dolgok, amelyekre már nem is figyelünk, mivel naponta találkozunk velük, pedig borzalmasak. Ilyen a koldusgyerekek és az utcagyerekek helyzete is.
Ezek a gyerekek boldogtalanságra és nyomorúságra vannak ítélve. Nem részesülnek oktatásban, nincsenek decens életkörülményeik, horizontjuk a bármi áron történő túlélés. Szükségleteik majdnem kizárólag az alapszükségletek: egy olyan helyet találni, ahol a hideg nem öl, bármit megenni, ami a testet életben tarthatja még egy napig; továbbá, egy „lelki” szükséglet: elfeledni a nyomorúságot, a szerencsétlenségeket a festék segítségével. Vajon tényleg olyan nehéz elismerni azt, hogy az emberek többségének közönye veti ki ezeket a gyerekeket az emberi sorból, és taszítja őket az állati lét felé?
A probléma lényege az a tény, hogy ezeket a gyerekeket nem tekintjük saját felelősségünknek. Ezért nem sokkol helyzetük borzalmassága, ezért marad fenn akadálytalanul.
Ha elég nagy számú román állampolgár felelősségteljes hozzáállást tanúsítana e tekintetben, akkor ez azonnal tükröződne az állami intézmények hozzáállásában is. Utóvégre, ezek egy olyan végrehajtó szervtől függenek, amely a választók igényeinek megfelelően alakult meg, és amely figyelembe veszi a választóközönség meghatározó hozzáállásait.
Azonban, ha ezek a hozzáállások hiányzanak, akkor nem létezik ellenőrzés az intézmények felett, és ezek önkényesen kezdenek viselkedni. A bukaresti utcagyerekek esetében például csak arra a groteszk „megoldásra” sikerült jutniuk, hogy azokba a zónákba „deportálják” őket, ahonnan származnak, és ahonnan nagy többségük az első vonattal visszajön. Vissza az utcára, a nyomorúságos életbe, amely egyetlen lehetőségük.
Nem elég néhány ezer lejt adni egy koldusgyereknek. Nemcsak nem elég, hanem ez az, ami rémálomszerű életükre ítéli őket, ugyanis ez pontosan az a mechanizmus, amit kihasználnak azok, akik koldulásra kényszerítik őket és akik a koldulásból összeszedett pénzek valódi haszonélvezői. Többre van szükség, mindannyiunk részéről, valamivel többre ennél a pillanatnyi sajnálatnál, amellyel egyesek a bőkezűség érzetének élvezetét vásárolják meg, anélkül, hogy gondolnának arra, hogy hosszú távon milyen hatással lehet adományuk a gyerekekre.
Valamennyi gyermek, függetlenül származásától, a mi felelősségünk és valamennyien jobb otthont érdemelnek, mint az utca. Minden utcagyereket óvintézményekben kellene elhelyezni, függetlenül attól, hogy ők hozzájárulnak-e ehhez vagy sem. Ez az értelme – jogi szempontból is – a kiskorúak felelősséghiányának és a nagykorúak felelősségének. Ezeknek a gyerekeknek a szüleit meg kell fosztani szülői jogaiktól. Tény, hogy egy ilyen súlyos döntés óvintézkedéseket igényel, azonban elfogadhatatlan, hogy továbbra is hagyjuk ezeket az embereket rendelkezni gyerekeik felett, akiket koldulni küldenek, akiket fizikailag vagy pszichikailag bántalmaznak vagy akiknek nem biztosítják a minimális létfenntartást.
Az árvaházi élet egyáltalán nem boldog, azonban jobb, mint a kanálisbeli élet. Az utcagyerek ott élnek egyes politikusok hozzá nem értése és közönye miatt is, akik nem képesek megfékezni a korrupciót a törvényes örökbefogadási rendszerben. A korrupció olyan szintre jutott ebben a rendszerben, hogy a gyermekeket már úgy adják el, mint a piacon, de mindössze úgy próbáltak neki véget vetni, hogy felfüggesztették a nemzetközi örökbefogadásokat. Természetesen, a romániai örökbefogadásoknak elsőbbségük kell legyen, azonban ezeknek sajnos nem sikerül a problémát megoldani.
Az összes problémáinkon túlmenően, súlyos gazdasági problémáinkat is beleértve, bizonyos dolgok vitán felüli elsőbbséget kellene élvezzenek. Ez az egyik ilyen dolog. Bármilyen szegény legyen is a román társadalom, meg kell találnia az erőforrásokat ezeknek a gyermekeknek a védelmére, akikkel senki nem törődik. Ez az első feltétele méltóságunknak. Ha nem vagyunk még arra sem képesek, hogy gondjukat viseljük ezeknek a kétségbeejtő helyzetben levő gyerekeknek, az azt jelenti, hogy a román társadalomban nem létezik emberség vagy szolidaritás. Tulajdonképpen, azt jelzi, hogy a román társadalom még valójában nem létezik.
Ötleteid, megjegyzéseid, kívánságaid vannak ezzel az oldallal kapcsolatban?
Küldd el őket a
webmaster@urr.ro címre.
Nyitólap 
Kampány
Itt az én honlapom! 
A kedvenc oldalam! 
Az utca gyerekeivel [11.23]