Románia realitása kétségtelenül egy érzéki csalódás jellegű valóság. Sok esetben nagyon nehéz megállapítani, hogy amit látsz vagy hallasz az valóság, eltúlzott értelmezés, vagy a normálissal párhuzamos valóság. Sok esetben, a román valóság annyira abszurd, hogy természetes módon idéz elő szélsőséges állásfoglalásokat: az "ilyesmi csak Romániában történhetett meg" egyike a legközismertebb refréneknek, de ugyanebbe a fejezetbe tartoznak az összes olyan "érvek" is, amelyek alapján arra következtetésre lehet jutni, hogy Románia egy teljes katasztrófa. Az irónia csúcsa, hogy az elhamarkodott moralisták, akik egy esélyt sem adnak már Romániának, volt kommunista tisztségviselők vagy közismerten korrupt személyek lehetnek. Ez pedig, nyilvánvalóan, megint csak nekik ad igazat, abban az értelemben, hogy Románia egy reménytelen eset,a világ abszurditásának mértani helye.
Mindez azért nem egészen így van. A Romániát illető kritikákhoz a lehető legnagyobb megfontoltsággal kell viszonyulni, talán bármilyen más témánál nagyobb mértékben. Elsősorban nincs értelme figyelembe venni azoknak a személyeknek a kritikáit, akiknek nincs morális joguk ezeket felvetni. Nincs okunk arra, hogy egy banit is adjunk Adrian Năstase korrupciót illető kritikáira, ahogyan Octavian Paler vagy Silviu Brucan kommunizmust illető kritikáinak sincs jogosultságuk, ugyanis egykor hűen szolgálták azt. Ezeket a kritikákat azonban semmi esetben nem kell alkalmatlanoknak tekinteni. Az a társadalom, amely korlátozza a belső kritikák lehetőségét, egy beteg társadalom, amelynek fennmaradása és fejlődési lehetőségei mesteségesek; sajnos, a kritika mindig hátrányos helyzetben volt Romániában; ha nem is volt törvényileg betiltva, nem nézték jó szemmel, és elbátortalanították, nemcsak a politika, hanem a kultúra körein belül is. Ilyenképpen, abszurd dolog volna a kritikát most is kiszorítani.
A kritika lehetséges hasznosságát azonban figyelmesen és úgyszintén kritikusan kell megvizsgálni, különösen azoknak, akik konkrétan hozzá akarnak járulni Románia fejlesztéséhez; bármilyen helyzetből tennék is ezt, óvatosan kell kiértékelniük kritikáik hatását, mivel fennáll a kockázata annak, hogy hevességük, bármennyire is jogos, háttérbe szorítja azokat a megoldásokat, amelyeket bármilyen kritikának ajánlania kellene. Máskülönben, nemcsak a sajátos megoldásokról van szó, amelyeket a kritika felvethet, hanem általában véve a kritizált helyzeten való javítás lehetőségéről. Amikor a negatív hangnem sötétté, egyenesen apokaliptikussá válik, értelmetlen a helyzet javításának lehetséges módjain gondolkodni, azon, hogy mi a teendő a jövőben, mivel magának a jövőnek sincs ilyen körülmények között értelme. Ez történt nagyrészt az 1927-es (Kriterion) generáció esetében is, akik vadul kritizálták a román valóságot, és különösképpen a két Világháború közötti demokráciát. Ezt nem egy kevésbé tökéletes, sőt nagyon is tökéletlen valóságként látták, amelyen javítani lehet, hanem egy apokaliptikus helyzetként, amely kivételes megoldásokat szükségeltetett; az ő esetükben a megoldások kivételessége totalitárius és/vagy misztikus jellegükben nyilvánult meg, ami nagy mértékben hozzájárult Románia 1940 utáni eltájolódásához, és (ismét, az irónia csúcsa) a mai katasztrófához, amit a két Világháború közötti kritikusok utódjai ugyanabban az apokaliptikus hangnemben vádolnak.
Ezért, rendkívül fontos, hogy a lehető legjobban megértsük a kritikák szerepét és következményeiket. Ne mások kritikáit ellenőrizzük, hanem a sajátjainkat; továbbá, a kritikákat hasznuk függvényében kell meghatározzuk. Nyilvánvaló, hogy a kritikák cenzúrázásának kérdése fel sem tevődik. Mindenki szabadon kifejezheti véleményét, bármennyire vehemensen is akarja ezt megtenni, bármennyire önző, vagy igazságtalan is kritikája. Viszont, azoknak az embereknak, akik felelősséget vállalnak azt illetően, hogy Románia aktuális helyzetében javulást idézzenek elő, gondolniuk kell kritikáik hatására is. Természetesen, fennáll a kockázata annak, hogy abban az esetben, ha így tesznek, ezek a kritikák elveszítik méltóságteljességüket, hogy a gyakorlati megoldások, amelyek a javulást eredményezik, nem lesznek túl látványosak. Pragmatikusnak lenni sok esetben nem bizonyul egy érdekes dolognak, de azoknak, akik pragmatikusak akarnak lenni azért, hogy konkrét dolgokat valósíthassanak meg, vállalniuk kell ennek a kockázatát. Már nem szükséges valakinek "Romániát a présbe tenni", hogy kiemelje nyomorúságos helyzetéből, ahogyan azt az egyik legszenvedélyesebb, a két Világháború között élt értelmiségi elképzelte.
Középszerűségre van szükségünk. Nem középszerű emberekre, akik Románia sorsát irányítsák, amint az jelenleg történik, hanem "óvatos" megoldásokra, amelyek konkrét javulást jelentsenek, akkor is, ha ez a javulás szerény. Paradoxonnak tűnhet, de Romániának ez a súlyos helyzete, amely apokaliptikus kritikákat vonz, tulajdonképpen szerény megoldásokat követel, amelyek megvalósítása nem igényel sem zseniket, sem rendkívüli bátorságot, csak azt a minimális jóérzést és az erőfeszítések koherenciáját, amelyek jelenleg hiányoznak. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön arra, hogy az adókat egyenlő módon kell begyűjteni minden adófizetőtől, nem kell nagy államférfinak lenni ahhoz, hogy az egészségügy pénzét ne adjuk a munkanélkülieknek. Nem minősül közigazgatási remekműnek egy utca oly módon történő aszfaltozása, hogy az többet tartson egy szezonnál és nem kell Teréz anyának lenni ahhoz, hogy belássuk, hogy nem morális az, hogy a Kultúrminisztérium főnökei saját könyveiket szubvencionálják. Mindössze egy minimális jóérzésre, normális döntésekre és cselekedetekre van szükség. A normalitást kellene most felvállalnunk, minden banalitásával és egy bizonyos határt betartó középszerűségével együtt, a kormányzat által kreált abszurd helyzetekre automatikusan ajánlott különleges megoldások helyett.
Sajnos, ezek az abszurd helyzetek olyannyira gyakoriak lettek, hogy már úgy tűnik, hogy ezek a alkotják lényegében a normalitást; azoknak az embereknek viszont, akik ezt a "normalitást" helyesen, azaz egy rémálomként érzékelik, úgy tűnik, hogy elengedhetetlenül fontos ebből az állapotból bármi áron, akár erőszakos módon is kilépni. Az Adrian Năstase kormány által produkált legutóbbi aberáció a vagyonbevallásokhoz kötődik. Egy elvileg jó dolog nevetség tárgyává vált a PSD azon szándéka miatt, hogy az esetleges tisztességtelen módon szerzett vagyonokat eltakarja, ahelyett, hogy nyilvánosságra hozza. Ilyenképpen, a tisztségviselőknek csak azt kell bejelenteniük, hogy rendelkeznek-e 10.000 euro fölötti bankletéttel. Nem számít, ha 11.000 vagy 500.000 eurójuk van, mindössze annyit kell tenniük, hogy kipipálják a "10.000 fölött" jelzésű kockát; az első szakaszban egyetlen parlamenternek volt annyi jóérzése, hogy pontosan meghatározza, hogy mennyivel haladja meg a bankszámláján levő összeg a 10.000 eurót. Milyen értelme van ilyen körülmények között a vagyonnyilatkozatoknak?
Az úgynevezett Korrupcióelleni Csomag előírásai annyira tágak ilyen tekintetben, hogy a tisztségviselők megelégedtek azzel a nevetséges nyilatkozattal, hogy bankszámláikon több mint 10.000 eurós összeg szerepel. Azok, akik stresszesebbek voltak, megtették azt az erőfeszítést, hogy bankbetétjeiket, vagyonukat feleségükre (férjükre) iratták át, ugyanis a törvény előírásaiban nem szerepel az, hogy az elsőfokú rokonok is kötelesek mindezeket bejelenteni; ez egy abnormális dolog, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a szabályozásnak a célja az volna, hogy összevesse a tisztségviselők vagyonát jövedelemforrásaikkal. Sokan nem ódzkodtak attól, hogy jelentős vagyonokat jelentsenek be, anélkül, hogy bármilyen olyan üzlettel rendelkeznének, amelyből tisztességtelen módon származhatna jövedelmük (például a környezetvédelmi miniszter). Természetesen, ennek semmilyen következménye nem lesz, ugyanis ez a gyászos vicc, a Korrupcióelleni Csomag semmi esetre sem foglakozik ilyennemű ütközésekkel. Így, a különbség azok között, akik elegánsan bevallották vagyonukat és akik átiratták rokonaik nevére a drága autókat és villákat, -ők maguk egy-egy ócskavas autóval és a régi tömbházlakással maradván-, annyi, hogy az utóbbiak a naívabb választók szemében "szegényeknek, de becsületeseknek" tűnnek majd. Azonban, a PSD gazdag (néhány kivétellel többségük gazdag, vagy nagyon gazdag) vezetőinek nem kell valóban igazolniuk vagyonukat, hiszen rendkívül kevés azoknak a száma, akiknek a szabad piacon jövedelmező magán ügyleteik vannak, amelyeket nem az állammal kötnek.
Hogyan viszonyulhatunk egy ilyen aberáns helyzethez? Természetesen, kihangsúlyozhatjuk egyes politikai vezetők erkölcsi nyomorúságát, akik szembeszegülnek választóikkal a vagyonuk által, amelyet soha nem fognak tudni törvényesen igazolni. A fontos azonban az, hogy valami konkrétat tegyünk a helyzet javítása érdekében. Ilyenképpen, azoknak a politikusoknak, akik az üzlet és a politika összekapcsolásának egy más modelljét helyezik előnybe a PSD által ajánlott romlott modellel szemben, különösképpen tiszteletben kell tartaniuk a terület normális szabványait. Ha a PSD kormányzati felelősségvállalás által elfogadtatott törvénye nem is kötelezi rá a tisztségviselőket, azért még bevallhatnák valós vagyonukat, azt is beleértve, hogy mennyivel haladja meg a bankszámlájukon levő összeg az infámis 10.000 eurót. Bejelenthetnék (sőt vissza is utasíthatnák!) azokat az ajándékokat, amelyek nem csupán szimbolikusak; nem kellene eltérniük a PSD törvényétől amely a 300 eurós küszöböt szabja meg, amely egyébként sokkal magasabb, mint az AEÁ-ban és más olyan országokban, ahol komolyan küzdenek a befolyással való üzérkedés ellen. A modell, a példaként szolgáló cselekedet erejét soha nem kell alábecsülni, kűlönösen egy olyan országban, mint Románia, ahol a politikai rendszernek nem sikerült a becsületes politikusnak egy hihető modelljét javasolnia.
Nyilván, az ellenzék nem értett egyet a Korrupcióelleni Csomaggal, ami természetes volt, ha arra gondolunk, hogy mennyire abszurdak előírásai és mennyire ferdék rejtett szándékai. A tiltakozást azonban a PRM-vel (Nagy Románia Párt) való társulás nélkül is ki lehetett volna fejezni. Pontosan ez a különbség egy bármilyen áron kifejezett, a hosszútávú hatásokat figyelembe nem vevő kritika, és egy olyan magatartás között, amely valójában értékeket támogat, és amelynek tartalma erkölcsös és gyakorlatias. A PSD projekt erkölcstelenségének kritikája nem kellett volna magával vonja a Nagy Románia Párttal való társulás súlyos kompromisszumát. Nem lehet úgy támogatni alapvető demokratikus értékeket, hogy közben eltaposunk hasonló, vagy talán ugyanazokat az értékeket. Léteznek olyan alapelvek, amelyeket a politikusoknak soha nem kellene megszegniük, elsősorban azért, mert ez így morális, másrészt pedig azért, mert csak így adhatnak cselekedeteiknek értelmet, különösképpen akkor, ha egy korrupt hatalomnak állnak ellen. A következtető kritikák jönnek és mennek. Az értékekhez való ragaszkodás azonban, ha létezik, megmarad, és a társadalomban jó irányú változást idézhet elő.
Románia korrupcióproblémájával kapcsolatban fontos megkülönböztetéseket kell tenni. Elsősorban, a jelenséget nem kell abszolutizálni. A korrupció nálunk mindig súlyos volt, így a mi korunk nem egy apokaliptikus kivétel és nem igényel kivételes megoldásokat; egy pragmatikus és ugyanakkor ellentmondást nem tűrő megközelítésre van szükség, amely kimozdítsa helyéből a korrupciót és a befolyási hálózatokat a Rendőrségben, az Igazságszolgáltatásban vagy a Közigazgatásban. Másodsorban, a korrupciót egyéni szinten kell leleplezni, külön-külön minden esetben; túl sokat beszélnek általánosan és demagógikusan róla. Jelenleg a hatalom és az ellenzék csak a másik tábor korruptjairól beszél, mégis, a hatalomváltás nem vonta maga után a "többiek" korruptjainak elítélését; a felszínen a román politika két klasszikus tábora erőszakosan küzd egymással a korrupció témáját illetően, de valójában csak fedezik egymást.
Így, az egyszerű kritika, az "általában vett" és a "hivatalból való" kritika, amely egyeseknek annyira tetszik, egyáltalán nem elegendő. Azoknak a politikusoknak, akik el akarják ítélni a romániai korrupciót, morális autoritásuk kellene legyen, ami elég ritkán fordul elő. Továbbá, ezeknek a kritikáknak racionális és pragmatikus megoldásokat kellene tartalmazniuk; a Victor Ciorbea típusú korrupcióellenes kampányok, amelyekre a valóságérzet nem túlságosan jellemző, senkinek nem használnak. Tulajdonképpen, a román társadalom egész korrupcióelleni diskurzusát kapcsolatba kellene hozni a földi valósággal. Például, az Internetes levelezőlisták tele vannak korrupcióelleni kifakadásokkal. A probléma az, hogy nagy többségükben annyira nevetségesek, hogy egy olyan képzeletbeli "román realitásba" vezetnek minket, ahol a cselekvés problémája már értelmetlenné válik. A csúcs pedig az, hogy azok közül is, akik elkeseredetten emlegetik a romániai apokaliptikus korrupciót, kevesen tudnak ellenállni a hivatalnoknak, aki egy kis figyelmességet kér tőlük.
Ötleteid, megjegyzéseid, kívánságaid vannak ezzel az oldallal kapcsolatban?
Küldd el őket a
webmaster@urr.ro címre.
Nyitólap 
Kampány
Itt az én honlapom! 
A kedvenc oldalam! 
Az utca gyerekeivel [11.23]