heti Az utca gyerekeivel [11.23] Az Alkotmány [10.08] Ki kit védelmez [08.04] Számok és/vagy tények [07.21] A admin. mammutja [06.15] A kritika normalitása [05.25] Az állami rablás [05.17] "keresztény" szocializmus [05.09] A szólásszabadság [04.21] A hatalom köre [04.16] Az újraelosztás [04.05] Korrupcióelleni [03.22] CNSAS [03.15] Munkatörvénykönyv [03.10] Egészség [03.03] alkalmi Kié a mi Romániánk? [05.31] A diplomácia ... [04.30] Iraki háború [03.25]

2003.04.05

A véletlenszeru kormányzat

A modern társadalmak egyik és talán legfontosabb problémája az erőforrások újraelosztása. Az egyszerű ok az, hogy a banális anyagi érdekeken túlmenően, az igazságról is szó van, és arról, hogy az állampolgárok többek között attól függően érzik otthon magukat a saját országukban, hogy ebben az országban milyen mértékben valósul meg az igazság.

Románia erősen kiválik az európai országok sorából az erőforrások elosztását meghatározó kritériumok majdnem teljes hiánya miatt; a helyzet változatlan maradt mindegyik poszt-kommunista kormányzat folyamán. Az egyetlen folyamatosan követhető kritérium a nagy kormányprogramokban az egalitarizmus szerencsétlen kritériuma; ezeken az erőltetett szociális “vízszintezési” tendenciákon túl marad azonban az önkényes diszkrimináció területe. Egyrészt, nem azt a morális és a lehető legtermészetesebb alapelvet követik, hogy a hozzájárulás mértékétől függően történjen meg az újraelosztás, azaz érdemfüggő módon, másrészt nem sikerül olyan univerzális normákat megszabniuk, amelyek a többség egyetértését tükrözzék; a társadalom nagyfokú érdektelensége miatt ezek a normák önkényes jelleguek maradnak és mivel nem lehet pontosan tudni, hogy a többség választásait tükrözik-e vagy sem, nem is létezik az a mechanizmus, a motiváció és az erőforrások, amelyek kijavításukhoz szükségesek. Az önkényes és diszkriminatív szabályozások, amelyek nem tükröznek más akaratot, mint a kormányét, amely többnyire ösztönszeruen cselekszik, egy empatikus társadalmi “szerződés” alapján, sajnos a román állam alapanyagát képezik.

Például, a nyugdíjak egy egalitarista “vízszintezési” folyamatot szenvednek el, a különbözetszámolás által (noha a kiegészítések logikus motivációja az infláció), másrészt, a kiegészítések mértéke groteszk módon változik a nyugdíjazás időpontjától függően; nehéz elképzelni ennél önkényesebb diszkriminálási kritériumot, a fajra, etnikumra vagy nemre vonatkozók kivételével. A fiataloknak szóló lakásépítési programok úgyszintén mélységesen diszkriminatív jelleguek: nem biztosítják minden olyan személy egyenlő hozzáférését ehhez a szociális programhoz, aki abban a helyzetben van, hogy igényt tarthatna rá (ez kötelező módon meg kellene történjen, akkor is, ha ez az egyenlő bánásmód csökkentené a segély mennyiségét), hanem nevetségesen kevés lakóhelyet építenek, amelyek elosztása, elkerülhetetlenül önkényes és korrupcióra kötelez; továbbá, támogatást és köztulajdonban levő területeket nyújtanak 50-60.000 dolláros villák építéséhez, ami egy aberáció minden lehetséges szempontból. Végül, ugyanazt az önkényes és diszkriminatív jelleget végig lehet követni a kormányprogramok hatalmas többségén, az adórendszeren, vagy a termopán nyílászárók alkalmazását és a lakhelyek kötelező biztosítását célzó programoktól kezdve az összjövedelemadóra vonatkozó zavaros és jogtalan szabályozásokig.

Ily módon ez a gondolatmenet csak másodsorban említi a romániai adók és illetékek túlságosan magas szintjét, amely szükséges következménye egy olyan méltányos rendszer hiányának, és kialakítása lehetetlenségének, amely pontos és átlátható alapelvekre épüljön, amelyekből kiindulva meg lehessen állapítani azt, hogy miért gyűjtenek be egyesektől több adót, hogy miért kapnak egyesek több támogatást és kik azok, akik megkapják (természetesen, az adók diszkriminatív begyűjtésének is következménye). A magas adózás nyilvánvalóan kéz a kézben halad az egalitarista tendenciákkal, de egy mélyebb szinten a kormányzat önkényes tetteinek része, melyeknek nincsenek olyan alapelvei és értékei, amelyeket ellenőrizni lehetne, majd egy társadalmi egyetértést lehetne kialakítani rájuk vonatkozóan. Ezért, a romániai adózás még csak nem is baloldali, ugyanis nem koherens módon egalitarista, hanem inkább diszkriminatív; mi több, az úgynevezett baloldali kormány nem is vesz figyelembe olyan kategóriákat, amelyek egy koherens szocialista megközelítésben a költségvetés erőforrásait legnagyobb mértékben kellene élvezzék, mint amilyenek például az utca gyerekei. Ily módon a magas adózás, a kormányok által előmozdított, féltörvényességi állapot mellett az egyik olyan feltétel, amely hozzájárul egy szociális és politikai szempontból egyaránt zavaros helyzet konzerválásához, amelyet elsősorban a társadalmi és politikai “csúcsok” használnak ki.

Ebbe az általános mintába tartozik a Năstase kormány kezdeti határozata, hogy maximálják a fiatal anyáknak biztosított, gyermekgondozási segélyt. Ez a döntés elsősorban abszurd módon egalitarista volt, abszurdabb, mint a kommunista rezsim intézkedései, amely lehetővé tette azonban, ha nemhivatalosan is, a jövedelmeknek egy bizonyos fokú differenciálódását; ez a döntés nem lehetett egy valódi baloldali intézkedés, ugyanis, önkényes módon, csak a magas jövedelmeket korlátozta, anélkül, hogy növelje az alacsony jövedelmeket az előbbiek csökkentése nyomán.

Olyan abszurd helyzet alakult ki, hogy egy magas jövedelemmel rendelkező nő sokkal nagyobb összegekkel járulhatott hozzá a társadalombiztosítások pénzalapjához, mint amennyit visszakapott. Továbbá, az új szabályozás visszahatólag hatálytalanította az előző törvény eredményeit, pontosabban a támogatás kifizetését azoknak az anyáknak, akik minimum 6 hónapon keresztül hozzájárultak a társadalombiztosítási pénzalaphoz. A kormány határozatának önkényessége az anyáknak nyújtott költségmegtérítés problémáját sürgősen megoldandó problémává alakította, amellyel kapcsolatban a dramatikus fejlemények radikális, rövidtávú intézkedéseket követelnek (ami nyilvánvalóan abszurd); sajnos, ez a kormány, az előzőekhez hasonlóan, az általa hozott döntéseket illetően nem rendelkezik még egy 6 hónapos perspektívával sem.

Az előző törvény is vitatható volt, ugyanis lehetővé tette egy jelentős támogatás megszerzését egy minimális 6 hónapos hozzájárulás révén, tehát nem volt elsődlegesen szociális jellege. Azonban, a kormányzat önkényessége miatt, a törvényt nem módosították értelmes módon, hanem egyrészt visszahatólag érvénytelenítették, ami ellentmond a modern szerződési alapelveknek, másrészt pedig, egy jogtalan szabályozással helyettesítették. Minden európai országban az anyáknak nyújtott költségmegtérítés arányos a fizetésekkel. Az ilyen jellegű problémákra vonatkozó európai egyezmény minimum 14 hetes szülési szabadságot határoz meg, amely egyes országokban (főként a skandináv államokban) hosszabb, a szabadság idején pedig rendszerint csaknem 100%-ot kapnak a fizetésükből az anyák.

Érthető módon, felvetődik a kérdés, hogy a román állam tudja-e állni az anyák két évi díjazását, különösen azokét, akiknek a hozzájárulása alacsony szintű. Előfordulhat, hogy ez meghaladná Románia költségvetésének erőforrásait, amelyet amúgy is kimerített a korrupció és a krónikus hatálytalanság; másrészt, az európai államokkal való összehasonlításból nem feltétlenül ezt a következtetést kell levonni. Paradox vagy sem, a szegényebb államoknak általában többet kell költeniük a szociális védelemre, mint a gazdag államoknak. A fejlett országokban ahol az egyéni jólét szintje magas, más védelmi hatáskörök léteznek (magángazdaságok, magánbiztosítások), amelyek az emberek saját kezelésére bízzák azokat a pénzalapokat, amelyek nálunk közpénzek. A cél egy jobb, közvetlenebb, az állam beavatkozásától mentes adminisztráció, amelyben mindenki gátlástalanul élvezheti nyerességét (ezért annyira abszurd és Európaellenes a Năstase kormány brutális kiegyenlítési intézkedése); ugyanakkor, a munkanélküliek és a bizonytalan anyagi helyzetű polgárok állami segélyt kapnak, természetesen nem akkorát, mint azok, akik dolgoznak.

Mi úgy véljük, hogy Romániában a szülők több mint 14 hetes védelmet kell kapjanak, de a költségmegtérítés biztosításának időtartamát és százalékát realista módon kell meghatározni, és nem egy éjszakán belül hozott, és szintén egy éjszakán belül módosított sürgősségi rendeletek által. A támogatás mindenképpen egy bizonyos százalék kell legyen, és nem egy megszabott összeg. A Munka és Társadalmi Szolidaritás Minisztériuma a cinizmus tanújelét adta, ami már tulajdonképpen nem is meglepő, amikor kijelentette, hogy a támogatás nem fogja befolyásolni a születési arányt, ugyanis az emberek azért akarnak gyerekeket, mert ez örömet jelent számukra, nem pedig a pénz miatt. Ez alávaló szofizmus. Természetes, hogy normális emberek nem a pénz miatt csinálnak gyereket, de a modern társadalom emberei, különösen a társadalom felső szegmenseibe tartozók, akiket a Năstase kormány döntése brutálisan érintett, a lehető legjobb feltételeket akarják biztosítani gyermekeiknek, olyan feltételeket, amelyeket sokan közülük nem élvezhettek gyerekkorukban; ez egy legitim és természetes kívánság. Ezért nyilvánvaló politikai jelzetet kap a születési arány csökkenése a társadalomnak egy adott szegmensében, amelyet a kormány abszurd döntése befolyásolt.

Szerintünk feltétlenül szükséges, hogy Romániában radikálisan megváltozzon a kormányzás stílusa, hogy a kormány intézkedései ne a társadalom reakcióhiányára spekuláljanak, és főként ne hagyják figyelmen kívül a kapott választ, ha ez nem lép túl egy bizonyos mértéket; teljesen abszurd, hogy egy kormány határozattá alakítson minden hirtelen jött ötletet, amelyek a személyes érdekek, elferdített értékek és viszonylagos politikai igazságok egyvelegéből születnek, és a kormány cselekedeteinek lényegét képezik, leszámítva azokat a határozatokat, amelyeket a kormány visszavont, ha a civil társadalom tiltakozása túlságosan erős volt és túl sokba került a kifele mutatott képének. Mindez valamennyiünk számára megalázó.

Az eredeti határozat megváltoztatásának módja a civil társadalom tiltakozása nyomán egy kaotikus kormányzat rendkívül súlyos szimptómája, amely a krízist a hibás működés szintjén kezeli és amely nem tud jövőt nyújtani a román társadalomnak. Noha az első fázisban a kormány kijelentette, hogy újra bevezetik a fizetésekkel arányosan számított támogatásokat, utólag csak a kezdeti intézkedés alkalmazásának elhalasztását döntötték el, helyettesítve a maximálást egy abszolút kiegyenlítéssel. Tulajdonképpen az, amit Năstase kormány konstans módon azt teszi, hogy meghatározatlan időtartamra halasztja, hogy Romániát minimálisan elfogadható standardoknak megfelelően kormányozza.

Ezért, egy új típusú kormányzatra van szükségünk, amely alapelvekre épülő intézkedéseket hozzon, olyan intézkedéseket, amelyek nem önkényesek, olyan értékeket fejeznek ki, amelyeket meg lehet vitatni, következésképpen javítani lehet rajtuk és alá lehet vetni őket a közellenőrzés több formájának. Szükségünk van egy új típusú kormányzatra amely másokat is képviseljen, ne csak a kormányon levőket.