heti Az utca gyerekeivel [11.23] Az Alkotmány [10.08] Ki kit védelmez [08.04] Számok és/vagy tények [07.21] A admin. mammutja [06.15] A kritika normalitása [05.25] Az állami rablás [05.17] "keresztény" szocializmus [05.09] A szólásszabadság [04.21] A hatalom köre [04.16] Az újraelosztás [04.05] Korrupcióelleni [03.22] CNSAS [03.15] Munkatörvénykönyv [03.10] Egészség [03.03] alkalmi Kié a mi Romániánk? [05.31] A diplomácia ... [04.30] Iraki háború [03.25]

2003.03.23

Az Arrogancia és a Felelősséghiány Csomagja

A Korrupcióelleni Csomag, amiért a Năstase kormány felelősséget vállalt, számos vitát indított, amelyek főként a procedúra alkotmányellenességére és a tervezet nagy hibáira vonatkoztak. Kevés vita indult azonban a helyzettel kapcsolatos, elvi kérdésekről: miért hozunk törvényeket, és mit kell tennie egy törvénynek.

Számunkra ezek az nézőpontok nagyon fontosak. Mi úgy gondoljuk, hogy egy új törvénynek feltétlenül javítania kell a dolgok állásán egy társadalomban, egy adott tevékenységi terület jobb muködését kell eredményeznie. Hogy mindezt megtehesse, ez a törvény realista, világos és alkalmazható kell legyen: eszközei hatékonyak kell legyenek, előírásainak pedig biztosítaniuk kell a kituzött cél megvalósítását. Romániában már évszázados hagyománya van a túlszabályozásoknak, a bonyolult és homályos törvényeknek, amelyek túl valótlanok ahhoz, hogy sikeresen lehessen alkalmazni őket. A törvények célkituzései sok esetben túl bizonytalanok, túl "bőkezuek", megvalósításuk eszközei pedig túlságosan kuszák és nehezen ellenőrizhetők. Pontosan ez a mai reformok problémája: (máskülönben az elmúlt évek törvényeinek nagy része a reformokra vonatkozik) csak félrészben befejezettek, hogy ki lehessen pipálni egy újabb bejegyzést a listán. Ezekhez a félreformokhoz hasonlóan, amelyek többnyire konfúziót eredményeznek és felőrlik azoknak az anyagi és szellemi erőforrásait, akik a reformot várták, a féltörvényeknek sem sikerül kielégítő módon megvalósítani célkituzéseiket; amit sikerül megvalósítaniuk, az többnyire a látszat szintjén marad; csak a látszat szintjén vannak "európai intézményeink", "európai standardjaink" stb. A látszaton túl marad azonban a konfúzió és az egyre nagyobb mérvű eltávolodása az elvárásoknak és a látszatnak a valóságtól.

Pontosan ez a Korrupcióelleni Csomag esete, amely a Năstase kormány válasza lenne a korrupció fantasztikus méreteire, és különösen ennek a tömegsajtóban való reflektálására. Ez a csomag törvénytervezetek és egyes törvények módosításainak emészthetetlen egyvelege, amelyek közül soknak tulajdonképpen nincs köze a korrupcióhoz. Ez esetben, a konfúzió nemcsak egy "hagyományos" törvénykezési modornak, hanem egy nyilvánvaló szándéknak a következménye. A korupcióellenesség egy "csomagban" más, a gyermekpornográfiára, vagy az informatikai bűntényekre vonatkozó szabályozásokkal, sokkal könnyebben érvényre juttatható, nemcsak a Parlamentben, amelyet mindenképpen megkerülnek a felelősségvállalás procedúrája által, hanem általában a társadalomban. Sokkal könnyebb lesz ennek a törvénycsomagnak az akreditálása egy korrupció elleni, valós harci eszközként, ugyanis egy olyan törvénylabirintusban mint ez a Csomag, nehezebben vehető észre, hogy az érdekkonfliktusokra vagy a tisztségviselők vagyonának bejelentésére vonatkozó szabályozások elégtelenek; Az előrelátható eredmény az lesz, hogy egy olyan érzet fog kialakulni, hogy a probléma megoldódott, noha minden néhány külső jelre korlátozódik.

Aberáció a korrupció elleni küzdelmet egy alkotmányellenes törvénnyel kezdeni el. (az Alkotmány világosan előírja 113. cikkelyében, hogy a kormány felelősséget vállalhat egy "törvénytervezetet illetően") A korrupció annak tulajdonítható, hogy azok az intézmények, amelyek az ellene való küzdelmet kellene biztosítsák, gyengén működnek, könnyen megvásárolhatók vagy megfélemlíthetők; ez pedig a maga rendjén annak eredménye, hogy a politikai osztály szándékosan függőségi állapotban tartja ezeket az intézményeket; elfogadhatatlan például az igazságszolgáltatás alárendelése a kormánynak (eltérve persze a megfelelő európai normáktól); továbbá, a Rendőrség, a demilitarizálás után is egy olyan intézmény maradt, amely kicsúszott az ellenőrzés alól és bármit megtehet. Hasonlóképpen, a korrupció elleni küzdelem olyan párhuzamos intézmények létrehozásával, mint a PNA (Országos Korrupcióelleni Kamara), egy tréfa; ez rosszabbul működik, mint azok az intézmények, amelyeket léte által megkettőz, nem csak a rossz szervezés miatt, hanem elsősorban azért, mert szigorúan alárendelt politikailag, és részrehajló módon tevékenykedik. A részrehajlás nagy mértékben azoknak a dossziéknak a félretételében nyilvánul meg, amelyek kellemetlenek a hatalomnak (azaz, a korrupciós dossziék nagy többsége); következésképpen újból megtörténik egy folyamat leállítása egy sajátos intézmény létrehozása által, amelynek ezzel a folyamattal kell foglalkoznia.

Szükségtelen tehát létrehozni egy újabb intézményt amíg az eredeti nem működik. Ugyanígy megkérdőjelezhető egy olyan új törvény hasznossága, amíg a hozzá hasonló, már létező törvényeket nem alkalmazzák. Ha az új törvény előírásai valamivel átfogóbbak is, mint a régi törvény előírásai, ez nem azt jelenti, hogy valóban javításokat is eszközölnek majd azon a tevékenységi területen, amelyet szabályoznak.

Mi úgy gondoljuk, hogy bármilyen korrupcióellenes kampánynak azoknak az intézményeknek a megszilárdításával kell kezdődnie, amelyeknek feladata a törvény alkalmazásának biztosítása. Mi több, innen kiindulva kell újból mozgásba hozni a román társadalmat, amely jelenleg nyilvánvalóan útvesztőben van. Nem törekedhetünk vakon egy performáns politikai rendszer, egy "működőképes piacgazdaság", és európai civilizációs standardok kialakítására, addig amíg a társadalom működési szabályait nap mint nap letiporják azok, akik ki tudják használni a rendszer hiányosságait.

Úgy gondoljuk, hogy a törvényeket alkalmazni kell, legyenek azok "jók" vagy "rosszak", mivel a törvény nem fakultatív jellegű, és nem is alkutéma. Senkinek nincs joga egyes törvényeket nehezen alkalmazhatóknak minősíteni (illetőleg, hogy elegendő kiskaput biztosítanak), vagy esetleg azt mondani, hogy nem a társadalom javát szolgálják. Mi több, különösképpen a kevésbbé örvendetes törvények alkalmazásának van egy olyan paradoxális előnye, hogy kikényszeríti a javítások eszközlését; a törvénynek a valósággal való, elengedhetetlen szembesüléséről van szó.

Az Alkotmány előírja, hogy egy kormány felelősségvállalásának tárgya lehet egy adott törvénytervezet mellett egy program, vagy egy általános politikai nyilatkozat is. Mi úgy gondoljuk, hogy az utolsó két cikkely felel meg leginkább ennek az eljárásnak, melynek célja egy kormányprogram nyilvános körvonalazása. Egy törvénytervezetért való felelősségvállalást kivételes esetekre kellene korlátozni; másrészt, a korrupció, amely Romániában krónikus jelenség, és amely az utóbbi években csaknem "normálissá" vált, nem minősülhet kivételes helyzetnek.

Mi úgy gondoljuk, hogy a nagyszabású korrupcióellenes tervezeteket, amelyek létfontosságúak Románia fejlődési esélyei számára, nemcsak a Parlament, hanem a társadalom szintjén is meg kellene vitatni. Az a mód, ahogyan a PSD mindkét szintet megkerülte, felelősséget vállalva a Parlament előtt és formális vitákat szervezve a civil társadalommal, a hosszútávú, nagy jelentőségu tervezetek kialakításáról való lemondással azonosul. Az ilyen jellegű tervezetek ahhoz, hogy életképesek legyenek, egy minimális megegyezést szükségeltetnek azok között, akik hallatni akarják szavukat a köz dolgaival kapcsolatban. Nem kell feltétlenül egy tökéletes konszenzusnak kialakulnia, amely valószínuleg egyenlő mértékben lehetetlen és nemkívánatos, hanem azokat az egyszerű és világos irányokat illetően kell egyetértésnek kialakulnia, amelyeket egy krízishelyzetben alkalmazni kell, és amelyek nyilvánvalóan elengedhetetlenek. Ilyen jellegű egyezmények léteztek Románia történelmében, krízishelyzetekben, és a jelenlegi helyzet nyilvánvalóan egy ilyen helyzetnek minősül. A PSD a jelen pillanat pártja, mert ő a stagnálás pártja, és Románia az örökölt alulfejlettség és a fejlődés között stagnál, amelyet nem sikerül elindítania és fenntartania. Tulajdonképpen, Románia stagnálása az involúcióval azonosul, ugyanis ma már semmi nem stagnál, sem az az Európai Únió, amely fele igyekszünk, sem azok az országok amelyek felvételüket szeretnék elérni.

Ilyenképpen, a PSD által érvényre juttatott Korrupcióelleni Csomag nem egy életképes, hosszútávú tervezet, hanem csak egy image-kampány; ezt a tényt éppen Adrian Năstase bizonyítja, aki, mint sok más esetben tette, azzal indokolta kezdeményezését, hogy "ideje egy jelet adnunk a sajtónak". A Korupcióellenes Csomag azonban nem jelez mást, mint egy kormányzat felelősséghiányát és arroganciáját, amellyel szemben túl kevés ellenállás van és amellyel szemben túl kevés alternatíva létezett.