heti Az utca gyerekeivel [11.23] Az Alkotmány [10.08] Ki kit védelmez [08.04] Számok és/vagy tények [07.21] A admin. mammutja [06.15] A kritika normalitása [05.25] Az állami rablás [05.17] "keresztény" szocializmus [05.09] A szólásszabadság [04.21] A hatalom köre [04.16] Az újraelosztás [04.05] Korrupcióelleni [03.22] CNSAS [03.15] Munkatörvénykönyv [03.10] Egészség [03.03] alkalmi Kié a mi Romániánk? [05.31] A diplomácia ... [04.30] Iraki háború [03.25]

2003.03.15

CNSAS - egy lehetséges,
korlátlan időre szóló kudarc

Nem lehet jövőnk, ha nem ismerjük és vállaljuk múltunkat. Ha elfogadjuk ezt a gondolatot, azonnal arra a következtetésre jutunk, hogy jövőnk kétes, hiszen a közelmúltat a román társadalom brutrálisan elfojtotta 1989 után. A kommunizmust illetően viszonylag kevés komoly beszélgetés hangzott el. Az kommunizmus-ellenesség általában egy homályos diskurzus szintjén maradt, eszköze lévén egy kétes múlt elfedésének vagy mentség a kommunizmussal szemben tanusított, túlságosan bizonytalan ellenállás vádjával szemben; általában, a kommunizmust Romániától és a román polgároktól idegen jelenségnek tekintették, az országot sújtó átoknak, amelyet meg lehet semmisíteni néhány diktátor egyszeru eltávolításával. A II. Világháború utáni német társadalomtól eltérően, a román társadalom nem tűnt túlságosan érdekeltnek a múlt egyéni jellegű vállalásában. Ez az egyik oka annak, hogy a Forradalom után a nomenklatúra második vonala minden nehézség nélkül átvehette a hatalmat és annak, hogy megakadályozták egy hivatásos politikai osztály kialakulását, ami aztán a Románia és Európa -Nyugat- és Közép-Európa egyaránt- közötti különbségek további mélyüléséhez vezetett.

A múlt megismerésének és vállalásának egyik fontos tényezője a politikai rendőrség egykori tagjai személyazonosságának nyilvánosságra hozása.

Meg kell azonban pontosan határoznunk azokat a motivációkat, amelyek ezt az intézkedést szükségessé teszik. A leleplezést nem "bosszúállásnak", a számlák rendezésének kell tekinteni: akkoriban az ő idejük volt, most a mi időnk jött el, akkoriban ők nyomtak el minket, most mi nyomjuk el őket. A mi motivációnk, amikor a politikai rendőrség tagjainak leleplezését kérjük, szigorúan morális és pragmatikus; a morális motivációk nagyon kis mértékben vagy egyáltalán nem egyeznek a bosszúállás pszichológiai mechanizmusával, ugyanis törvényekre alapozunk, amelyek nem személyekre, hanem tettekre vonatkoznak.

Morális az, hogy mindenki vállalja tetteiért a felelősséget, és ez a felelősségvállalás szigorúan egyéni legyen. A Szekuritátét, mint egészt morálisan elítélhetjük, de törvényesen elítélni csak azokat lehet, akik a szervezet szolgálatában állva emberek életét tették tönkre. Ezeknek a személyeknek vállalniuk kell a felelősséget azokért a dolgokért, amiket tettek, különösképpen azok, akik az ország vezetésében részt akarnak venni. Ha mindez nem történik meg, soha nem fogjuk tudni, hogy kik azok az emberek akik vezetik országunkat és mit várhatunk tőlük. A morális megfontoláshoz így azonnal a pragmatikus is társul: a politikai rendőrség tagjai, akiknek súlyos erkölcstelenségeit nem büntették nyilvánosan, a jövőben csakis sötét érdekeiknek megfelelően fognak cselekedni, és az "egyszeru állampolgárokból" "egyszeruen kezelhető tömeget" fognak létrehozni.

Természetesen, ezek a személyek közül csak néhányan ismerték be, hogy mivel foglalkoztak a múltban; mi több, egyesek büszkén vállalták múltjukat. A leleplezésüket célzó törvény, amelyet nagy nehézségek árán fogadtak el, egy ideig, ha tökéletlenül is, de működött; most abban a veszélyben van, hogy teljesen megbénul azáltal, hogy az alkalmazásáért felelős intézmény alárendelődik a PSD-nek. Egyáltalán nem meglepő, hogy az a mód, ahogyan a PSD igyekszik meggátolni a Szekuritáté Archívumainak Tanulmányozásával foglalkozó Nemzeti Tanács működését, hasonlatos a Szekuritáté, és általában a kommunista rezsim módszereihez: amint a hivatalos propaganda azt állította, hogy a Szekuritáté védelmezi a román népet és hogy egy szabad és gazdag országban élünk, a PSD azt állítja, hogy nem akar mást, mint a CNSAS működőképességét biztosítani.

A tulajdonképpeni helyzet aláírja, hogy mennyire perverz ez az igény: a CNSAS működését az a csoport gátolja, amely kormánypárthű, amely visszautasítja, hogy résztvegyen az üléseken, a témával kapcsolatos viták hangnemét óvodás szintre süllyesztve. A konfliktus nagy tétje azonban nyilvánvaló: a CNSAS azon tervezetéről van szó, amely 5.000 Szekuritáté tiszt leleplezését célozza, és amelyet a PSD és a PRM meg akarnak fékezni. Az említett módszerek vonalán maradva, a PSD embereket és eszméket manipulál célja elérése érdekében. A jelenlegi CNSAS Kollégiumot támogató felvonuláson a PSD a szektorok polgármesteri hivatalainak teherautóival gyűjtött résztvevőket, és bejelentett céljuk, a CNSAS muködésének támogatása a jelenlegi Kollégiumnak egy olyan szervezettel való kicserélési szándékát rejtette, amely már nem követné a törvény eredeti célkitűzéseit.

Természetesen, a dolgok általában nem olyan egyszerűek mint ahogy tűnnek, és ez az eset sem kivétel. Gyakran úgy tűnik, hogy az ellentétes táborok világosan elkülönülnek, de ez nincs egészen így. Azoknak a tábora sem volt teljesen egységes, akik szenvedtek a kommunizmus idején, és lehetséges, hogy a PSD-ben, a felvonulás értelmének megváltoztatását célzó diverzión túlmenően is vannak parlamenterek, akik úgy vélik, hogy a PSD nem cselekszik helyesen, és akik támogatják a CNSAS Kollégiumának jelenlegi formuláját. A táborok ilyen relativizálódását hangsúlyozni és támogatni kellene, hogy a felvállalt eszmék többet jelentsenek mint a politikai hovatartozás akkor, amikor egy politikus elhelyezését ítéljük meg a politikai rendőrség tagjainak leleplezését illetően. Természetesen, ehhez arra lett volna szükség, hogy a leleplezést támogató tábor arra késztesse kényes múltú tagjait, hogy beszéljenek, a leleplezés-ellenes tábor pedig hagyja beszélni azokat, akiknek eltérő véleményük van; sajnos a valóságban ez nemigen történt meg.

A leleplezés problémájával kapcsolatos érdeklődés a generációk változásával arányosan csökken; egy évtized múlva valószínűleg már csak egy maroknyi ember fogja tüzetesen megvitatni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy akkor már egy múltbeli probléma lesz. Ellenkezőleg, ha a román társadalomnak nem sikerül most, ebben a döntő pillanatban, amikor a CNSAS sorsa dől el, alkalmaznia az igazság csodás hatású terápiáját, 10-20 év múlva ez a társadalom ugyanolyan zavaros lesz mint most, és hatékonyságának mértéke sem lesz nagyobb. Ha a volt szekuristák problémája már alig fog valakit is érdekelni, a múlttal való küzdelemben vallott kudarc következményei drasztikusak lesznek; elsősorban, ez egy olyan társadalom lesz, amelyben az egyéni felelősségvállás nem fog működni. Márpedig, az európai kultúra és civilizáció elképzelhetetlen ezen alapvető érték nélkül.