heti Az utca gyerekeivel [11.23] Az Alkotmány [10.08] Ki kit védelmez [08.04] Számok és/vagy tények [07.21] A admin. mammutja [06.15] A kritika normalitása [05.25] Az állami rablás [05.17] "keresztény" szocializmus [05.09] A szólásszabadság [04.21] A hatalom köre [04.16] Az újraelosztás [04.05] Korrupcióelleni [03.22] CNSAS [03.15] Munkatörvénykönyv [03.10] Egészség [03.03] alkalmi Kié a mi Romániánk? [05.31] A diplomácia ... [04.30] Iraki háború [03.25]

2003.04.21

A szólásszabadság

Az 1990-es rendkívüli változások utáni években viszonylag keveset beszéltek a szólásszabadságról. Abban az időszakban az emberek sorban álltak az újságárus bódéknál és mindenki vett magának egy-egy köteg újságot és folyóiratot 15-20 lejért (ami jelentős pénzösszeg volt akkoriban). Általános volt a lelkesedés, mindenki arra törekedett, hogy elmondja a többieknek mindazt, amit addig nem volt bátorsága nyilvánosan elmondani; az újságok az olvasók banális üzeneteit publikálták, amelyekben csak annyit mondtak, hogy örvendenek Ceausescu bukásának. Úgy tűnik, hogy azok az évek jelentették a szólásszabadság fénykorát Romániában.

Ahogy az évek teltek, a tömegsajtó fogyasztóinak lelkesedése mérséklődött; a kereslet csökkenésével a kínálat egyre gazdagabb és változatosabb lett, az újságok, majd a televízióadók közötti gazdasági verseny kezdte meghatározni ezek formátumát és tartalmát, ellentétben azzal a tisztán ideológiai jellegű versennyel, amely az 1990-es évet jellemezte. Idővel, a szólásszabadság egyre inkább magától értetődő, véglegesen elnyert dolognak tűnt, amelyről nem volt érdemes beszélni, jóllehet állandóan súlyos kellemetlenségek érintették: az első magántelevízió létrehozásának nehézségei, a rendkívül lassan felbomló közvetítési monopólium, a sértés és rágalmazás büntetőjogi szankcióinak teljes fennmaradása ebben az egész periódusban stb.

Ezek a fogyatékosságok a 2000-es választások után még súlyosabbakká váltak. A kormány most bármilyen nyomásgyakorlási vagy meggyőzési eszközt felhasznál, hogy számára minél kedvezőbb tömegsajtót alakítson ki. Természetesen elég sok, a hatalomhoz kritikusan viszonyuló újság létezik, de mindamellett, hogy milyen katasztrofális helyzetben van Románia az Adrian Năstase kormány alatt, az a tény, hogy még létezik egy olyan tömegsajtó, amely kedvezően vagy legalábbis semlegesen viszonyul hozzá, csak egy állandó és szisztematikus megfélemlítési tevékenység eredménye lehet.

A PSD (Szociáldemokrata Párt) megpróbált drasztikus szabályozásokat bevezetni, amelyek az újságírók szólásszabadságát voltak hivatottak korlátozni. Az a tény, hogy ez nem mindig sikerült neki, kizárólag a belső és nemzetközi tiltakozásoknak tulajdonítható, ugyanis a PSD politikai cselekvésének nincsenek más határai vagy alapelvei, mint a megjelenés, pontosabban, hogy mennyire fogadható el a megjelenésére vetett árnyék a hatalommal való, lehető legtermészetesebben elkövetett visszaélések miatt.

Azonban nemcsak a kormány muködéséről van szó. Andrei Gheorghe letartóztatása esetében például a felelősség valóban az Adrian Nastase kormányra hárul, akkor is, ha egy annyira ostoba egyéni túlbuzgóságról volt szó, ami még a miniszterelnököt is zavarta; ez a túlbuzgóságot azonban csak a PSD axiómája tette lehetővé, amely szerint az Ügyészség közvetlenül alárendelődik a PSD-nek, amelynek szent feladata az előbbi érdekeinek védelme.

Más esetekben azonban a politikum a gazdasági érdekekhez kapcsolódik, lemondásra kényszerítve azokat, akik a deontológia alapelveihez jobban ragaszkodnak mint állásukhoz. Ez Rodica Culcer, Cosmin Prelipceanu és Nadina Forga újságírók esete, akik az Europa FM rádióadónál dolgoztak és pártatlan módon foglalkoztak azon "gyep" kérdésével, amelyen a Dániával játszott fotballmeccs zajlott. Ezeknek az embereknek megmagyarázták, hogy a rádióadónak a kormányt kell támogatnia, ugyanis az a csoport, amelynek tulajdonában van az adó, repülőgépeket és tankokat kell eladjon! Ez csak egy eset a számtalanból, amelyek egy majdnem olyan egészségtelen üzletkötési környezetet mutatnak mint amilyen a politikai környezet, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatásokban nagyrészt a politikához kapcsolódik az állampolgárok elégedetlensége.

Egyrészt szükséges a szólásszabadság valamennyi önhatalmú korlátozásának eltörlése, a természetes korlátozásokon kívül, amelyeket amúgy sem tartanak tiszteletben (például az idegengyulölő propaganda). Az Ország Legfelsőbb Védelmi Tanácsa eldöntötte egy országos rendszer létrehozását Románia negatív megjelenésének megszüntetése érdekében, illetve egy központ kialakítását, Ioan Talpeş vezetésével, amely a tömegsajtó viselkedését követné; ez a mechanizmus a totalitárius rendszerek sajtócenzúrázási módjára emlékeztet. A kormány tagjainak és más PSD tisztségviselőknek szokásává vált az újságírókat megtorlással fenyegetni; ilyen szinten a "legaktívabbak" közé sorolható Ion Mircea Paşcu vagy Şerban Mihăilescu, valamint a kormánypárt helyi báróinak többsége. Egy helyi PSD báró azzal fenyegetett meg egy újságírót, hogy "a másik lábát is eltöri"; nyilvánvaló, hogy ezt a szabálytalan viselkedést a PSD nem büntette, mivel ez a viselkedés nagyon jól jellemzi az egész pártot.

Ilyenképpen, ahhoz, hogy a szólásszabadság normális feltételek között nyilvánulhasson meg, szükséges, hogy a területre vonatkozó, a szólásszabadság védelmére hivatott törvénykezést a demokratikus társadalmak aktuális standardjainak megfelelően módosítsák és alkalmazzák. Noha a PSD azzal büszkélkedik, hogy a tömegsajtóra vonatkozó törvénykezést összhangba hozták az európaival, a gyakorlat azt mutatja, hogy a jelenlegi kormánypárt még távol áll attól, hogy a tömegsajtót a politikum független kritikusaként fogadja el, egy negyedik hatalomként, amelyet a politikum számításba kell vegyen. Továbbá, ahhoz, hogy természetes szabállyá váljon a politikusok tisztességtudó viselkedése a tömegsajtóval szemben, egy reális verseny kell kialakuljon a politikumban, amely eltávolítsa azokat, akik meg akarják szüntetni az újságírók szólásszabadságát.

Léteznek azonban más feltételek is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szólásszabadság elnyerje valódi értelmét. Például, ha senki nem hallgatja meg azokat, akik ezt a szabadságot gyakorolják, értelmetlenné válik. Visszatérve az 1990. év példájához, ma már nyilvánvaló, hogy mindenki beszélt, többé-kevésbé megalapozatlanul és összefüggéstelenül és, hogy az emberek nemigen hallgatták meg egymást. Egy összefüggő dialógus kialakításának nehézsége a román társadalom nagy kérdéseit illetően ma is érződik (különösen a politikai, de a kulturális és gazdasági kérdéseket illetően is). Ilyen szempontból nyilvánvaló, hogy az 1989 utáni első periódus nem volt a kommunikáció és a párbeszéd arany korszaka, és ma sem mondhatjuk azt, hogy a szólásszabadság jövője biztos.

Az újságok naponta tele vannak korrupciós esetekkel, amelyeknek súlyossága és szereplőinek nemtörődömsége elképesztő. Ezekben az esetekben az újságíró rendelkezik a szólásszabadság jogával, de mi haszna ennek, ha végül a korrupt személyek akadálytalanul tovább folytatják muködésüket és az újságíró csak azzal a frusztrációval marad, hogy a semmibe beszélt?! Az a tény, hogy a korrupció leleplezéseinek nincs visszhangja, nemcsak az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik, amelynek nem sikerül megbüntetni az illetékeseket, hanem az olvasók köréhez is. A közvéleménykutatásokban a korrupció mélységesen negatív jelenségnek minősül, de a korrupciót támogató pártok nem vesztenek elég sokat ebből az okból kifolyólag. Ilyen feltételek között, egy korrupt személyt leleplező újságíró csak a frusztrációval és a személyére gyakorolt nyomással marad.

A szabadság csak akkor létezik, ha nem korlátozzák, de a korlátozások hiánya nem elegendő; a szabadságnak pozitív tartalma kell legyen, a cselekvésben megvalósuló értékeket kell támogassák. A szólásszabadság esetében, szükséges, hogy valaki meghallgassa a mondanivalókat, hogy létezzen a párbeszéd és létezzenek a párbeszéd következményei: normális és mérsékelt, ugyanakkor szükséges és előrelátható következmények. Ellenkező esetben, a szólásszabadság nem párbeszédhez, hanem kakofóniához és káoszhoz vezet. A szavak és a valóság közötti kapcsolat nagyon jól érzékelhető például a civil társadalom, a nemkormányzati szervezetek zónájában, amelyeket nem véletlenül támadt meg a Nastase kormány teljesen totalitárius jellegu szabályozásokkal.

Ha a román társadalom ellen fog tudni állni ezeknek a nyomásgyakorlásoknak határozott cselekvés által, akkor a mai bizonytalan szabadságot, a szólásszabadságot is beleértve, fel lehet majd használni egy közép- és hosszútávú, sokkal stabilabb és tartósabb szabadság megszerzésére. Ha nem, a jövőnk kiszámíthatatlan marad.