heti Az utca gyerekeivel [11.23] Az Alkotmány [10.08] Ki kit védelmez [08.04] Számok és/vagy tények [07.21] A admin. mammutja [06.15] A kritika normalitása [05.25] Az állami rablás [05.17] "keresztény" szocializmus [05.09] A szólásszabadság [04.21] A hatalom köre [04.16] Az újraelosztás [04.05] Korrupcióelleni [03.22] CNSAS [03.15] Munkatörvénykönyv [03.10] Egészség [03.03] alkalmi Kié a mi Romániánk? [05.31] A diplomácia ... [04.30] Iraki háború [03.25]

2003.03.25

Saddam és a pacifizmus

Az iraki háború kitörésével felvetődik igazolásának kérdése is. A pacifisták nézőpontjából a háború elfogadhatatlan, olyan alapvető humanitárius szempontok miatt, amelyeket figyelembe kell venni. Mégis, soha nem elegendő csak idealista elvekben gondolkodni; természetes, hogy minden értelmes ember azt szeretné, hogy soha többé ne legyenek háborúk, hogy miattuk ne haljanak meg többé emberek. Kérdés azonban, hogy egy realista törekvés ez? Háborúk mindig is voltak és úgy tűnik, hogy az emberiség még nem került annak az általános harmóniának az állapotába, amely mindörökre kiküszöbölné a háborúkat. Azoknak az embereknek, akik hajlíthatalanul követelik az emberiségre vonatkozó, utópikus alapelvek tiszteletben tartását, és kétségbevonhatatlan meggyőződéssel utasítják vissza a háborút, figyelembe kellene venniük a dolgok tulajdonképpeni állását; máskülönben, mindez arra utal, hogy a világon sok eltérő érdek létezik, és hogy még nem rendelkezünk sem olyan közös alapelvekkel, sem olyan jogi eszközökkel, amelyek segítségével ezeket az érdekeket össze lehetne hangolni.

Kockázatos az iraki háború problémáját egy abszolút igazság viszonylatában vizsgálni, ugyanis ilyesmi nem létezik. Még az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa sem teljesen reprezentatív és nem rendelkezik egy országos képviseleti szerv autoritásával, amelynek rendelkezései minden állampolgárra vonatkoznak, akiket egy közös történelem és egy közös sors köt össze. Ezért, a mi véleményünk az, hogy a nemzetközi kapcsolatokban, elsősorban pragmatikusak kell legyünk az országos érdekeket illetően, de főként azért, hogy mindig realista módon vetíthessük előre a lehetőségeket és a lehető legjobb eredményt érhessük el.

Továbbra is párhuzamot vonva az országos és a nemzetközi autoritás és szabályozások között, nyilvánvalóvá válik, hogy a nemzetek nem fognak egyhamar úgy viselkedni, mint egy olyan planetáris demokrácia "állampolgárai", amelyben a többség által elfogadott normák mindenki számára kötelező érvényűvé válnának. Ez az egyes országok nemzeti szuverenitásának a feladását jelentené, ami nem valószínű, hogy a közeljövőben bekövetkezik. Pontosan ezért korlátozták az utóbbi évek nemzetközi kapcsolataiban a nemzeti szuverenitást az egyéni jogok modern alapelvével. Az abszolút precedens a koszovói beavatkozás, ahol ez az alapelv képezte a fő motivációt. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy ezenkívül még más motivációk is léteztek, amint Irak esetében is léteznek fontos, és elsősorban amerikai gazdasági érdekek; ezeket az érdekeket azonban szintén pragmatikusan kell vizsgálni, mint egy olyan realitást, amely mindig létezett és létezni fog ezentúl is.

A mi véleményünk az, hogy az alapvető emberi jogok alapján történő megközelítésre egyre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Az a tény, hogy az emberi jogok egy olyan beavatkozást idéztek elő, amely a nemzeti szuverenitást áthágta, nem nevezhető csak úgy egyszerűen önkényesnek; az alapvető emberi jogok alapelve a modern társadalom néhány százados fejlődésének eredménye. Úgy véljük, hogy a népek, különösképpen azok, amelyek nemrég szabadultak meg egy totalitárius rendszertől, receptívebbek kellene legyenek ilyen jellegű megfontolásokat illetően, mivel ezek a globális szenvedés mennyiségének csökkentésére törekednek. A "mennyiség" felvetése nem jelent merkantilizmust; ha létezik egy olyan cél, amelyet méltónak tekinthetünk arra, hogy erővel kényszerítsük rá egy olyan nemzeti (és szuverén) rezsimre, amely nem ismeri azt el, ez az egyedüli cél, amelyet mindenki támogathat azon egyszerű tény alapján, hogy valamennyien emberek vagyunk: meg kell fékezni az önkényes kegyetlenséget, amely embereket öl, vagy, ami még rosszabb, egy önkényuralom egyéniség nélküli és lélektelen rabszolgáivá változtatja őket. Ez a cél nehezen cáfolható meg, akkor is, ha az euro-atlanti kultúrától eltérő kultúrák hagyományai és értékei az emberi jogoktól eltávolodó alapelveket határoznak meg.

Továbbá, a szuverenitást korlátozni kell a nemzetközi terrorizmus miatt is. Szeptember 11-e radikálisan megváltoztatta a probléma adatait: ennek a katasztrófának nem lehet más konklúziója, mint az, hogy az államok felelősek a területükön található harci bázisokból kiinduló terrorizmus miatt, különösen azok az államok, amelyek aktív módon támogatják a terrorista hálózatokat. A világ országai nem zárhatják le határaikat és nem vezethetnek be totális ellenőrzési intézkedéseket csak azért, mert egyes államok arra használják a szuverenitás elvét, hogy terroristáknak nyújtsanak menedéket, akiket aztán más országok békés polgárainak meggyilkolására küldenek. Ilyen helyzetben, egy ország kormányának, legyen az demokratikus vagy totalitárius rendszer, felelnie kell azért ami a területén történik.

A Saddam Hussein-féle rezsim egy gyilkos rezsim. Ez a rezsim számtalan, a kurdok és az iraki disszidensek sorában elkövetett gyilkosságért és kínzásért felelős; mint minden diktatórikus rendszer, önkényesen ölt, hogy fenntartsa a terrort, vagy egyszerűen csak a rutin betartása érdekében. Egy angol munkáspárti képviselő, Ann Clywd résztvett egy megszokott iraki jeleneten: néhány olyan iraki polgár likvidálásán, akiket a rezsim már nem tolerált, és akiket egy műanyagokat daráló gépbe dobtak, Saddam Hussein fiának, Qusaynak a felügyelete alatt. Azok akiknek a lábát csípte be először a gép, sokkal borzalmasabb kínok között haltak meg, mint azok, akiknek a fejük került egyenesen a darálóba; ezeket az embereket "boldogoknak" tekintették, mivel gyorsabban haltak meg. A balodali képviselőnőnek, aki 30 ilyen kivégzésen vett részt, megmagyarázták, hogy az emberi maradványokat haleledelként használják fel. Ha már az emberek oda jutnak, hogy "boldogoknak" tekintik magukat, mivel gyorsabban ölik meg őket, nehéz megérteni, hogy lehet a pacifista-humanista elveket hangoztatni egy olyan beavatkozás ellenében, amely éppen őket szolgálja.

Irakban az átlagos havi jövedelem 2 dollár lakosonként; az irakiak rettenetes anyagi szükségben élnek, de részesülnek mindazokban a groteszk előadásokban, amelyeket egy totalitárius rendszer nyújt a népnek élelmiszerek és gyógyszerek helyett. Ha visszaemlékeznénk legalább a Ceausescu rendszere által biztosított éhezésre és fagyoskodásra, amelyet a "Kárpátok zsenijének" dicsőítésére rendezett előadásokkal együtt tálaltak, megérthetnénk ezt a háborút, amely fel fogja szabadítani az irakiakat, ugyanis a mi múltbeli szenvedéseink nehezen emelkedhetnek az ő jelenlegi szenvedéseik szintjére.

Ha megértjük, hogy mennyire szegény, sötét és szenvedésekkel teli élete van ennek a közösségnek jelenlegi totalitárius rendszerükben, megérthetjük azokat az irakiakat akik a felszabadító beavatkozást várják. Mi több, mi úgy gondoljuk, hogy az ő reményeik részünkről is igénylik a beavatkozást. Romániának természetesen támogatnia kell a Saddam Hussein-féle rezsim elleni koalíciót, nemzetközi elkötelezettségeinek értelmében, de mindezek fölött, nekünk támogatnunk kell egy olyan akciót, amely életeket fog menteni és sok abszurd kegyetlenségnek fog véget vetni. Ez egy erőszakos akció, amely tragikus veszteségeket okoz mindkét oldalon, de nincs értelme, hogy olyan utópikus elvek alapján szembeszegüljünk vele, amelyek figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a Föld soha nem volt és valószínűleg nem is lesz egy olyan Mennyország, amelyben az oroszlánok és az őzikék megölelik egymást. Egy konfliktusokkal teli világban élünk, amelyben feltétlenül pragmatikusan kell gondolkodnunk és olyan döntéseket vállalnunk fel, amelyek nem könnyűek és nem is kényelmesek.